Szövődmények a leggondosabb orvosi munka ellenére is bekövetkezhetnek. A plasztikai sebésznek legalább annyira fontos, hogy a műtét sikeres legyen, mint a páciensének, hiszen egy elégedetlenség akkora problémát okozhat az orvos jó hírének, melyet csak 20-30 elégedett páciens tud helyrehozni.
Mindezek ellenére nincs olyan kollegám, akinek ne kellett volna szembesülnie valamilyen szövődménnyel szakmája művelése során. A szakma szabályainak pontos betartásával, a mindig napra kész tudással azonban a komplikációk arányát csökkenteni lehet. A plasztikai sebészetben a leggyakoribb szövődmények hasonlóak a más műtétes szakmákban előforduló komplikációkhoz.
Míg azonban egy sérvműtétet követően fellépő gyulladás a legtöbbször csak átmeneti kellemetlenséget okoz a betegnek, addig emlőimplantáció során fellépő hasonló komplikáció az egész műtét kudarcát jelentheti. Sok esztétikai beavatkozásnak speciális problémája is lehet, mint például a tokképződés a mellnagyobbító műtéteknél.
A főbb szövődményi formákon kívül természetesen lehetnek egy adott műtétnek speciális komplikációi is, ezek a megfelelő helyeken részletezésre kerülnek.
A vérzés az első 24-48 óra komplikációja. A szövetek szétválasztása során a véredényeket is át kell vágni. Először két egymáshoz közeli helyen speciális, elektromos csipesszel megégetjük (koagulációnak hívjuk, szinte „összeforrasztjuk” az ér nyílását) és a „forrasztások” között metsszük át, így akadályozva meg a vérzést. Előfordul azonban, hogy a későbbiekben, a seb zárása után, akár már kint a kórteremben megnyílnak ezek az erek, és vérzést okoznak a műtéti területen, vérömlenyt okozva. Amennyiben jelentéktelen a vérzés, az ér hamar bealvad, elzáródik, a vérömleny kicsi, magától felszívódik. Amennyiben a vérzés jelentős, duzzanatot, feszülést okozhat, felszívódására nem számíthatunk, és arra sem hogy az ér magától elzáródjon. Ezért a sebet meg kell nyitni, a műtéti területet újra fel kell tárni, a véralvadékot el kell távolítani, a vérzésforrást meg kell keresni, és el kell zárni. A vérömleny több probléma forrása lehet. A vérzés szövetekre gyakorolt nyomása (amennyiben zárt térben történik a vérzés, az egyre jobban feszíti a körülötte elhelyezkedő szöveteket) is komoly probléma forrása lehet, mivel ennek következtében a keringés lelassul, az oxigén és a tápanyagok nem, vagy csak nehezen jutnak el a sejtekhez, a salakanyagok, mérgező anyagok felszaporodnak. Mindezen folyamatok bőr- és szövetelhaláshoz vezethetnek. Amennyiben nem túl nagy, ezért nem érdemes eltávolítani, akkor is potenciális veszélyforrást jelenthet, hiszen jó „táptalajt” biztosíthat a baktériumok szaporodására, így gyulladást okozhat, emlőimplantátum esetén pedig a későbbi tokképződés lehetőségét növeli. Abban az esetben, ha az eltávolítása érdekében újra megnyitjuk a sebet, azzal megduplázzuk a fertőzés lehetőségét, hiszen egy újabb műtét történt. Vannak határesetek, ahol nehéz meghatározni, mivel jár jobban a páciens, azzal, ha eltávolítjuk a véralvadékot, újabb műtét kockázatát vállalva, vagy ha hagyjuk felszívódni, ami szintén kockázati tényező. Ilyenkor mérlegelni kell, és a legkevesebb rizikóval járó módszert kell választani, hogy az adott esetben ez melyik, sokszor nagyon nehéz eldönteni.
A gyulladás általában az 5-14. napon jelentkezik, bizonyos esetekben azonban akár 4-5 hét múlva is felléphet. Az enyhe sebkörüli bőrpírtól, a gennyes váladékozáson át akár szövetelhalást is okozó súlyos fertőzésig terjedhet. Alapvetően két ok idézheti elő.
A kívülről bevitt kórokozó, mely a műtét alatt, vagy az utána következő sebkezelések során juthat be a sebbe, illetve akkor, ha a páciens nem tartja be az orvos utasításait, kötését eltávolítja, vagy eláztatja, így a felázott kötésen és seben keresztül felülfertőzheti a műtéti területet. Az egészséges bőr normál flórájához tartozó baktériumai is súlyos gyulladás forrásai lehetnek, mivel a sebbe és a szövetek közé jutva, ott elszaporodva gennyes gyulladást okozhatnak, amit a kötés és a sebkörnyék felázása szintén elősegíthet. Ez az ok azonban nagyon ritkán fordul elő.
A második az, ami a leggyakoribb, mivel a fent említett normál flórához tartozó baktériumok -amikkel együtt élünk, és tulajdonképpen az első védőgát a többi külső baktériumok ellen- a bőr alá kerülve gennykeltőként viselkednek. Ilyen baktériumok élnek a szőrtüszőkben, a verejtékmirigyekben, valamint azoknál a nőknél akik szoptattak már, a tejmirigyek végjárataiban is. Hiába mossuk le a műtéti területet fertőtlenítő folyadékkal, az említett helyeken lévő baktériumok túlélhetik ezt, és be kerülve a műtéti területre, kialakaíthatnak egy gyulladást, annak ellenére, hogy infúzióban antibiotikumot kap a műtét alatt a páciens. A szervezet immunrendszere azonban gond nélkül megbirkózik azzal a kevés baktériummal, ami ilyenkor a sebbe jut. Probléma akkor adódik, ha a szervezet immunvédekezése csökkent, vagy a baktérium valami oknál fogva ellenállóbb az átlagosnál.
Az esetek nagy részében a seb megnyitásával, a váladék kiürítésével kezelni lehet a helyzetet, a seb gyógyulásában lehet ilyenkor probléma, hiszen a megnyitott területen szélesebb heggel gyógyul. Bizonyos műtéti fajtáknál azonban, mint például a mellnagyobbító műtét ez a típusú gyulladás az egész műtét kudarcát jelenti, hiszen csaknem minden esetben az implantátum eltávolításához vezet.
A műtéti területek bőrét érző idegek hálózzák be, melyek az operáció során óhatatlanul sérülhetnek, érzéskiesést okozhatnak. Bizonyos idő, 2-3 hónap elteltével azonban ezek az idegek regenerálódnak, és a kellemetlen érzéskiesés megszűnik. Egyes esetekben azonban ez nem történik meg, és örökre érzéketlenné válhat az adott régió. Ez az emlőbimbó esetében a legkellemetlenebb. A legveszélyesebb idegsérülés azonban az arcplasztikánál fordulhat elő, ahol az arc mimikai izmait mozgató idegek sérülhetnek, arcidegbénulást okozva, annak minden súlyos következményével.
Optimális esetben a heg vonalszerű, vékony, alig látható csík. Egy seb gyógyulása az adott seb irányától, a testtájéktól, a sebzárási technikától, és az egyéni sebgyógyulási hajlamtól függ. A fentiekből következik, hogy a seb minőségét nemcsak a plasztikai sebész munkája, hanem attól nagymértékben független tényezők is jelentős szerepet játszanak. A bőr és az alatta elhelyezkedő irharéteg vastagsága jelentősen befolyásolja a heg minőségét. Testünk legvékonyabb bőre a szemhéjakat borítja. Itt és az arcon végzett műtéteknél (pl.: arcplasztika) bizonyos idő eltelte után még gyakorlott szem is nehezen fedezi fel az elvégzett műtét hegét. Ugyanakkor a háton, dekoltázson, lábszáron végzett beavatkozások a leggondosabb munka ellenére is csúnyán gyógyuló, vastag heget eredményezhetnek. Az úgynevezett atraumatikus módszer nagyon fontos, ami azt jelenti, hogy a sebet nagyon éles szikével, a bőr rétegeit lehetőleg egy mozdulattal átvágva, felszínére merőlegesen ejtjük, és zárása folyamán sebszélekhez csak annyiszor érünk, ahányszor feltétlenül szükséges, akkor is finom műszereket, speciális sebzáró fonalat használva. A sebek gyógyulása, amíg végső állapotukat elérik, akár 2 évig is eltarthat. Különböző kezelésekkel, krémekkel, kenőcsökkel, fény- és lézerkezeléssel ezt a folyamatot gyorsítani lehet, a végeredményt véleményem szerint azonban nem befolyásolják. A legnagyobb esztétikai problémát az úgynevezett keloid okozza. A műtéti heg területén égő, viszkető, vörös, kidudorodó, „vadhússzerű” elváltozást találunk, mely gyakran fájdalmassá is válhat. Ez a probléma egyéni hajlamtól, testtájékoktól függhet. A fekete bőrűeknél gyakoribb. A vállakon, a szegycsont feletti tájékon és a fül mögötti területen sűrűbben fordul elő. Kezelésük nem hálás feladat, mivel nagyon gyakran kiújulnak, hiába metsszük ki őket, a traumatikus sebkezeléssel, műtét előtti és utáni röntgensugárzással kombinálva. Ezért messzemenő konzervativizmus javasolt, ami azt jelenti, hogy csak a végső esetben határozzuk el magunkat műtéti megoldásra. Különböző sebgyógyulást elősegítő kenőcsökkel, szilikon alapú géllel, vagy lapocskával, hatástalanságuk esetén a keloidba közvetlenül fecskendezett szteroid tartalmú szerekkel próbáljuk kezelni. A kezelés sokszor javulást hozhat.
Az esetek nagy részében a vérzésnél megemlített vénás keringési zavar következtében lép fel. Ritkán súlyos, bakteriális fertőzés is okozhatja. Főként hasplasztikánál, mellkisebbítő műtétnél, és mellfelvarrásnál léphet fel. Előfordulása esetén meg kell várni, amíg teljesen el nem határolódik az életképtelen bőr, illetve szövet a környezetétől, csak utána célszerű eltávolítani, hiszen az a terület, mely az első alkalommal érintettnek tűnik, bizonyos idő elteltével kisebbé válhat, mivel a szövetek egy része „túléli a megpróbáltatásokat”. Ez általában heteket vesz igénybe. Erre a hosszú időre azért van szükség, mert sokszor az elhalt, eltávolítandó terület sokkal kisebb lesz, mint az első hetekben tűnik. Szükség lehet másodlagos beavatkozásokra, szövetpótlásra, hegplasztikára.
